Apaidő Apák napján is

Apák napja

Hangosan felkacagó gyerek. Kemény és egyszerre puha ölelés. Játék, vagányság, eltökéltség. Apa és gyermeke összeforrnak.

Apák napja van.

Szerző: Kertész András

Mivel nem le-, fel-, kicserélhetőek az apák és az anyák – bár jelentek már meg erről vicces mesekönyvek –, ezért nincs más hátra, mint hogy ki-ki szembe nézzen a sajátjával, vagy az apák napja kapcsán apaként saját magával.

Minden jeles nap emlékeztet minket valamire. Az olyan napok, mint az anyák napja és az apák napja egészen más dinamikát rejtenek magukban, mint mondjuk március 15-e. Amíg a nagy nemzeti ünnepeink során valamiféle közös és felemelő érzést élhetünk át, addig ezek a napok sokkal inkább személyes érzésekkel telnek meg. Hiszen mindenkinek saját édesanyja és saját édesapja van. Saját kötődése, saját emlékei vannak az együtt töltött vagy épp együtt nem töltött pillanatokról.

Az Apaidő apukájaként kétféle megközelítésből írhatok egy ilyen jeles nap kapcsán: bemutathatom a szakállas, mackós, mélyhangú apukámat, vagy megfogalmazhatok kívánságokat magunknak azzal kapcsolatban, milyen édesapák neveljék a gyermekeinket itt, Magyarországon. Tudjátok mit? Legyen mindkettő!

Az én édesapám – ahogy a férfiak általában – két domináns apai tulajdonsággal rendelkezett: az egyik a szigor és erő, a másik a szerető odafordulás volt. Ahogy írom ezeket a sorokat és igyekszem visszaemlékezni történetekre, amikor apa és fia összekapcsolódott, előtörnek az emlékeim: emlékszem, amikor pofont kaptam, és emlékszem, amikor ölelést. Emlékszem arra is, amikor együtt szereltük a biciklit, amikor segített lemászni a körtefáról, és emlékszem, amikor íjat készítettünk, hogy jó messzire repülhessen a nyílvessző. Később, már nagyfiúként, éjszaka pezsgőt ittunk a Balaton vizében. Ezerféle élmény kavarog bennem vele kapcsolatban, mert ő is, mint az apák általában, ilyen volt: egyszerre tökéletes és tökéletlen.

Apák napja van. Ha másra nem, arra biztosan jó ez a nap, hogy emlékeztessen minket arra, hogy ez a tökéletlen, furcsa lény, az apa kell a család teljességéhez. Kell, hogy a maga kettősségével utat mutasson, mintát adjon még akkor is, ha ez a minta nemcsak csoda vagy a legjobb út, csupán csak arra jó, hogy legyen egy leszúrt karó, amihez képest a gyermekünk az ellenkező irányba indulhat el.

Iránytűk vagyunk, ezért mindig határozottan mutatjuk a helyes és a rossz irányt is. Van, hogy nem valljuk be, de időnként mi is megzavarodunk, hiszen hat ránk szeretteink „mágneses ereje”. Lányaink és fiaink, feleségeink és szüleink vonzanak és taszítanak minket, és mi mindeközben igyekszünk megállítani a belső iránytűnk tűjének pörgését, hogy végre kimondhassuk: arra megyünk!

Évezredek óta így csináljuk, ám a mai modern korban kezdenek szétfoszlani a régi kapaszkodóink, ezért új eszközöket kell találnunk, amelyek nekünk, a gyerekeknek és a családnak is segíthetnek meglelni a helyes irányt.

Számomra az egyik fontos kapaszkodó az érzelmeink tudatos megélése és kimutatása.

Ezért is örülök, hogy a mai modern szülők egyre fontosabbnak tartják az érzelmek kimutatását és a tudatos jelenlétet. Hiszem, hogy férfi érzelmek nélkül nem tudjuk felkészíteni az alfa generáció tagjait mindazokra a ma még sokszor láthatatlan kihívásokra, amelyek az ő életükben dominánsan fognak megjelenni és befolyásolni azt.

Kinyílt a világ, a globális folyamatok sokkal inkább befolyásolják az egyének jövőjét és boldogulását, mint ezelőtt bármikor. A technológiai fejlődés úgy tűnik, hogy megállíthatatlanul alakítja át a hétköznapjainkat. Gyermekeinket egy olyan jövőre igyekszünk felkészíteni, amelyben nem tudjuk, hol fognak élni, nem tudjuk, mit fognak dolgozni, nem tudjuk, hogyan befolyásolják majd a mindennapi életüket a globális felmelegedés által okozott problémák.

De akkor mit tudunk?

Mi, édesapák tudjuk, hogy az egyszerre erős és puha apai ölelés biztonságot ad. Azt tudjuk, hogy ha apa megfogja anya kezét és szeretetteljesen belenéz a szemébe, a gyermekünk semmihez sem fogható biztonságot és szeretetet érez. Azt tudjuk, hogy időnként kell a szigorú pillantás. Azt is tudjuk, hogy apa egy minta, amely egy ideig megkérdőjelezhetetlen, de aztán eldobható kell, hogy legyen. Tudjuk, hogy apa cselekedeteit a felelősségvállalás édes terhe járja át. Tudjuk azt, hogy senki sem focizik úgy, mint apa, és van, hogy apa és gyermeke összekacsint, amikor anya azt mondja: Apa, te egy nagy gyerek vagy.

Zűrzavaros, kelekótya, ingatag, morci is olykor, de kell nekünk Apa.

Induljon az apák napi ölelés, és véget se érjen estig.


A cikk megjelenése a pagony.hu-n: 2024. június 13.

Link a cikkhez

További cikkek

Az összes cikk megtekintése