Az Apaidő könyv a Gyerekszoba.hu-n – “Megtanultunk együtt lenni: apa és fia” – Kertész András szakított a hagyományos leosztással

„Egy ideális világban nem kellene választani karrier és anyaság között. Ahogy karrier és apaság között sem, merthogy ez bizony nem csupán a nők dilemmája. Az apák szerencsére egyre nagyobb arányban vállalnak teljes értékű szülőséget: ott akarnak lenni a gyerekeik mindennapjaiban, nem csak a pénzt, a hátteret adni hozzá. Kertész András sikeres cégvezetőként döntött úgy, hogy a hétvégén túl a szerdáit is a kisfiának adja. Hogy miért, azt Apaidő című könyvében foglalta össze, és most nekünk is elmeséli.

Ültem a naptáram felett, mellettem játszott a gyermekem. Szeptember volt, és ahogy már olyan sokszor, most is újraterveztem az életemet. Kavarogtak bennem a vágyak, a feladatok, az egzisztenciális szorongás: „Munka vagy magánélet, otthon vagy irodában, sok pénz vagy játszótér?” Ezekre a kérdésekre kerestem a válaszokat.

Nehéz időszakon voltam túl. A megelőző másfél évben sokat voltam távol, rengeteget dolgoztam. Dávidot, a kisfiamat élete első nyolc hónapjában keveset láthattam a munkám miatt. És ez fájt. Aztán az egész nyarat együtt töltöttük. A sok játék, a Balatonban való fürdés mély nyomot hagyott bennem, és nem akartam, hogy szeptembertől csak hétvégén lehessünk együtt, hogy a szokásos taposómalomban csupán a reggeli ideges rohanáskor és az esti holtfáradt, hisztis ágyba zuhanáskor találkozzunk. Minőségi időt szerettem volna tölteni a kisfiammal.

Úgy döntöttem, hogy most a szívemre hallgatok.

Ez a pillanat volt az apás szerdák születése. Elhatároztam, hogy a következő egy évben minden szerdán otthon leszek a kisfiammal, és nem dolgozom. Sok pozitívumot hozott nekem ez az egy év: önismeretet, fegyelmet, örömöt, minőségi kapcsolódást, és legfőképpen: átalakult bennem az is, hogy számomra mi az igazán fontos az életben.

Elkezdődött a bölcsi, a munka és az apás szerdák. Gyorsan elkapott minket ezeknek a napoknak a semmihez sem hasonlítható energiája. Semmi hiszti, semmi veszekedés. Egyszer azt csináltuk, amit Dávid szeretett volna, aztán elmentünk bevásárolni, hogy a bolt közepén pörögjünk, vagy a joghurtosdobozba beleénekeljük a kedvenc dalunkat. És nem érdekelt, hogy a többiek mit gondolnak, mert mi igazán együtt voltunk.

Amilyen csodálatosak voltak a szerdák, akkora kihívás volt dolgozó férfiként mindezt megvalósítani. Kevesen tudják, hogy az Európai Unióban a férfiak átlagosan kevesebb mint heti tíz órát töltenek fizetetlen munkavégzéssel vagy gondozással. Magyarul ennyi időt fordítanak a családra, ennyi jut a gyerekekre, a feleségre, a mosásra, takarításra, kertre, mindenre. Ha az édesapák szombat-vasárnap 4-4 órát vannak a családdal, akkor ez azt jelenti, hogy hétköznaponként napi 24 percet tudnak áldozni életük legfontosabb területére a rengeteg munka mellett.

Sem a szüleimtől hozott minták, sem a családi hátterem nem segítette azt, hogy végül elindulhattak az apás szerdák. Ahogy ültem a naptáram felett, ki kellett találnom, hogy a bölcsis kisfiam és a dolgozó feleségem mellett hogyan tudok hetente átlagosan több mint hatvan minőségi órát tölteni a gyermekemmel és a családommal.

Tudom, ez semmi ahhoz képest, hogy a nők gyakran tíz évre is visszavonulnak a munkától, otthon maradnak, gondozzák a gyermekeiket, és lemondanak a karrierjükről. Nekünk, férfiaknak azonban ez nagyon új, és hasonlóan az édesanyákhoz, nekünk is nehéz megtalálnunk, mi az, ami működik, mi az, ami egyfajta egyensúlyi állapotot eredményez aközött, hogy a sztereotip elvárásoknak megfelelően pénzt keresünk, eltartjuk a családot, és aközött, hogy mellette sok időt töltünk velük.

Az elején küzdelmes volt, de az apás szerdák elindítottak bennem egy nagyon intenzív önismereti munkát. Amikor együtt voltunk Dáviddal, gyakran merültem fel bennem ilyen kérdések: „Hogy kerültem én ide a mászókára szerda délelőtt tizenegykor? A szerdáktól jobban szeret majd engem? A fizikai gondoskodás összeköt majd a gyerekkel?”

És jöttek a válaszok is sorra. Megtapasztaltam, hogy ha az embernek van elég bátorsága magába nézni, akkor az egyik legintenzívebb önismereti út szülőnek lenni. Világossá vált, hogy a gyerekkel töltött minőségi idő felemel, nem csak engem, de őt és az egész családot is. Sőt, a fókuszált munkavégzést is támogatja. Átélhettem, hogy ha nincs telefon, nincs munka, nincs folyamatos facebookozás, nem kattogott a fejemben a feladatlistám, hanem csak mi vagyunk, akkor belül csend lesz, kívül mosoly.

A szerdákkal minőségi idő született. És szeretet, figyelem, gondoskodás, ölelés, egymillió puszi, és nem utolsósorban az, hogy megtanultunk együtt lenni: apa és fia. Mert a gyerekkel otthon lenni ma talán nagyobb áldozat, mint valaha. Nem azért, mert nehezebb, mint régen, harminc vagy háromszáz évvel ezelőtt. Azért, mert az egész világ körülöttünk azt sulykolja belénk, hogy valósítsuk meg önmagunkat, teljesedjünk ki, csináljuk azt, amit akarunk, legyünk szabadok. És mindezzel elképesztően nehéz összeegyeztetni azt, hogy otthon vagy, pelenkázol, rázod a csörgőt, melegíted az ebédet, mennek a napok egymás után, és úgy érzed, mindenki él, csak te nem, mindenki sikeres, csak te nem, mindenkinek mindenre van ideje, csak neked nincsen semmire.

Én is ezt éreztem. Még úgy is, hogy negyvenévesen lettem apa, és a sok-sok munkával töltött év, a szabad élet után már vágytam arra, hogy sokat lehessek otthon a gyermekemmel. Mikor Dáviddal voltam, és ültem hétköznap délután a szőnyegen, játszottam vele, sokszor éreztem, hogy nem itt kellene lennem, én férfi vagyok, nekem más dolgom van. Tudom, hogy az édesanyák, amikor a szőnyegen ülve játszanak a gyermekeikkel, és közben potyognak a könnyeik, valami nagyon hasonlót élnek meg odabent: a szétszakadás érzését. Mert ezeket a napokat, éveket nem adják ingyen, és erre nekem is rá kellett döbbennem. Lemondással jár, hogy a gyerekekkel töltött idő és az apás szerdák megszülethessenek.

Így hát meg kellett tanulnom nemet mondani mindre, ami az apás szerdákat megakadályozta volna. Szembesültem vele, hogy minden szerdából csak egy van. Ha az adott napot nem töltjük együtt, akkor azt már nem lehet visszahozni. Világosan láttam, hogy Mr. D most egyéves, és később nem cserélhetem ki a pelusát, nem fogja az ebéd utáni szunyókáláskor belefúrni az arcát a nyakamba. Áthelyeztem a hangsúlyt a családra, tudva, hogy idővel majd másra kerül.

Szereztünk egymásnak néhány felejthetetlen pillanatot, amelyekre ő talán nem fog emlékezni, de amikor húsz év múlva egymás szemébe nézünk, tudni fogjuk, mit adtak nekünk az apás szerdáink. Lehetővé tették, hogy a társadalmi elvárásoktól és klasszikus szerepektől megtisztulva önmagamra találjak, hogy az a Kertész András legyek, aki most elmesélheti, hogyan lett igazán apa, és hogyan született meg az apaidő.”


A cikk első megjelenése a Gyerekszoba.hu-n: 2023. december
Link a cikkhez

További cikkek

Az összes cikk megtekintése