Kertész András: Megint Dávid nap

2018-ban határoztam el, hogy minden szerdát a kisfiammal töltök, és nem dolgozom aznap. Ezeken a Dávid-napokon születtek az írások, amelyek később az Apaidő könyvben jelentek meg. Mindez régen volt. Azóta a kisfiú nagyfiú lett, a bölcsit iskolára cseréltük.

Ma ismét Dávid nap van. Úgy jött ki a lépés, hogy neki szünete van, nekem pedig egy pici időm arra, hogy együtt legyünk. Szeretetteli várakozással néztem a szerda elé, gondoltam, hasonló lesz, mint régen. Még csak dél van, de már most megállapíthatjuk, hogy remek napunk van együtt, amelyet – ahogy szokásos – a felismerések tarkítanak.

Á, dehogy.

Folyamatos figyelem kell neki is, be nem áll a szája. Játszani kell, még és még, a reggelit se tudod megenni, még a reggeli gyógyszered is ott marad a lekváros kenyér mellett a tányéron.

…bocs, most mennem kell, ennyit sikerült a kosárlabda-pálya szélén leírnom… Igen, megyek… igen, leszek rendőr a biciklipályán, igen, ott is vagyok… nemsokára visszatérek… 

Ebéd az étteremben. A kedvenc helyünkre mentünk. 

Nagyon komoly kihívás szülőként, hogy az étteremben a gyerekek rendesen viselkedjenek. Már előre idegeskedünk, hogy mi lesz, ha hisztiznek, nem eszik meg a drága ételt, zavarják a szomszéd asztalnál ülőket, követelik a telefonunkat…

Nem ők a hibásak ezért. Rajtunk múlik. Ez is.

Elkezdtem rajzolni a gyereksarokban talált kifestő üres oldalára, és pár perc után jött ő is. Mellém ült, nézte, ahogy “alkotok”. Majd fogott egy papírt, és ezután tizenöt percig együtt rajzoltuk azt, ami előttünk volt az ablakban. Beszéltünk színekről, arányokról, térlátásról, alkotásról, és szerettük egymást. Így is lehet.

Ebéd után irány a régi játszótér! Keressük az emlékeket, keressük a kapcsolódást, hogyan lehetne használni a régi játékokat, amelyek két-három éves gyerekeknek készültek. Időutazás mindkettőnknek. Mr. D meséli azt, amikor Tűzoltó Sam-ként először csúszott le a rúdon, én pedig elrévedek a homokozó felé, ahol annyi homoksütit ettem, és amelyiknek a szélén ülve döbbentem rá, hogy a jelenben kell lenni, mert a jelenben van a boldogság.

Lassan vége a Dávid-szerdának, de bennem ott motoszkál a kérdés: miért szeretünk a gyermekkorunk színhelyeire visszatérni? Akárhány évesek is vagyunk, ha visszamegyünk oda, ahol gyerekek voltunk, eltölt valami végtelen jó érzés, jönnek a kedves emlékek. De miért jó érzés, és miért kedves emlékek? 

Azt hiszem ez a minőségi kapcsolódás csodája. Nagyon magas minőségű személyes kapcsolódás és jelenlét van a játszótéren szülő és gyerek, gyerek és gyerek között. Olyan figyelmet kap a kicsi, a szülőnek úgy sikerül jelen lennie (ha sikerül), ahogyan kevés más életszakaszban történik meg. Talán a szerelem még ilyen, amikor ekkora figyelem van felnőtt és felnőtt között. De az állítólag elmúlik. 

Mi együtt voltunk, kapcsolódtunk, szerettük egymást. Úgy tűnik, megy ez még nekünk. Igaz, Mr. D?


A cikk megjelenése a Gyerekszoba.hu-n: 2024. április 15.

Link a cikkhez

További cikkek

Kertész András: Megint Dávid nap

2018-ban határoztam el, hogy minden szerdát a kisfiammal töltök, és nem dolgozom aznap. Ezeken a Dávid-napokon születtek az írások, amelyek később az Apaidő könyvben jelentek meg. Mindez régen volt. Azóta a kisfiú nagyfiú lett, a bölcsit iskolára cseréltük.

Tovább olvasom »

Az összes cikk megtekintése